Acasă maghiară Nőnek lenni jó

Nőnek lenni jó

35
0
DISTRIBUIȚI

A cikket írta Bálint Pálné Ibolya

A bibliai teremtéstörténetből tudjuk, hogy Isten miután megteremtette az embert, férfiúvá és nővé alkotva, bátor bizonyossággal kijelentette, hogy alkotása „igen jó”. Maradt a mi számunkra, hogy mi is sorba felfedezzük és kijelentsük, hogy számunkra is „igen jó” így.

Leánynak vártak szüleim, mivel már volt egy négy éves bátyám. Lányka lettem, majd sorban kislány, kisasszony, menyasszony, nagyasszony, öregasszony. Ez idő alatt kedvemre kutakodtam, mikor éltek szebben, méltóságosabban családfám női felmenői.

Úgy nőttem fel, hogy szobánk faláról egy éltes asszonyarc nézte minden tettem. Dédnagyanyám volt az, fekete nagykendővel, falusi bő rokolyával. A mellette lévő másik képen már egyenruhás férjével volt látható. A délceg férj élete nagy részét csatákban, idegen földön töltötte. Dédnagyanyám a hat gyermekét szinte egyedül nevelte fel, néhányat egyedül temetett el. Mégse lett depressziós, inkább derűs öreganyó. Igazgatta a birtokot, szántott, vetett, aratott. Férjét magázta. Vasárnaponként lovas fogaton vitte háznépét a templomba. Gyerekei iskolába nem jártak, otthon tanította meg őket írni, olvasni és számolni. Boldog lehetett-e dédnagyanyám?  Szeme huncut mosolya ezt árulja el.

Kisebbik lányának, az én nagymamámnak másfajta asszonysors jutott. Molnárhoz ment feleségül, s a sok jégtörés, zsákemelés tönkretette. Tizenhat évig feküdt az ágyban, lányunokái ápoltuk. Nem hallottam soha panaszkodni, sem a hidegre, sem a melegre. Ágya zarándokhely volt a feketekendős, báránybekecses szomorúszemű korabeli nők számára. Ő ráért vigasztalni. A háborús idők nélkülözései indították nagyanyámékat az istenkeresésre. Amikor vége lett a háborúnak és hazajöttek férjeik a frontról, a fogságból, itthon szorgos, boldog, hívő asszonynépet találtak. Láttam saját szememmel, nagyanyám és kortársai örömmel élték meg asszonysorsukat.

Aztán jött a kommunizmus, a kottarendszer. A búza sokszor csak vetőmagnak maradt.  De volt kukoricakenyér. Ezt sütötték finomra anyáink s ellátták a házuk népét. A kollektív elvitte a földeket. Emlékszem arra a napra, amikor elhajtották teheneinket, kitolták szekerünket az udvarról. Akkor láttam először sírni édesanyámat. Mégis, akkor kevesebb szomorú szemű asszony volt.  Nem értek rá búskomoran élni. Ha volt mit enni és sikerült varrni néhány egyszerű ruhát, anyáink boldogok voltak. Ezt is láttam saját szememmel.

Amikor néhány lány a mi generációnkból elhatározta, hogy tovább tanul, anyáink gyanús szemekkel néztek bennünket. Mit akarunk? Miért nem elégszünk meg az otthoni feladatokkal? Amit kerestünk, megkaptuk. Bevallom, a fárasztó munkahelyek, felelősségteljes beosztás sohasem hozta meg nekünk azt az örömet, amit akkor éltünk, élünk meg naponként, amikor otthont teremthettünk szeretteinknek és gondoskodhattunk róluk.

Zaklat a kérdés: még mindig jó nőnek lenni? Most is, amikor gyermekeink kirepültek a fészekből? De most ne lenne jó nőnek lenni, amikor azt a lánykát dédelgethetem, aki majd akkor lesz menyem támasza, amikor én már nem lehetek az? Biztosan mondom, sohasem volt ilyen jó nőnek lenni, mint most!

Hálás vagyok azért, hogy széles horizontot adott nekem az Isten. Láttam mindazt, ami nemes lelkű, boldog asszonyokká tette elődeimet. Mindig is éreztem ott bent a szívem legmélyén, de most már szent bizonyossággal vallom, hogy nőnek lenni jó volt eddig is és jó most is!

Vallom, mert láttam, hogy Isten teremtésrendje „igen jó”! A mi időnkben, a mi térségünkben, a mi korunkban nőnek lenni igen jó.

LĂSAȚI UN MESAJ

Please enter your comment!
Please enter your name here